Nem is olyan régen...

Elmondanám

Végzetesen és menthetetlenül rám jött a mehetnék. Felülnék a biciklimre (ami már nincs), hátizsákban a kottáim (amiket nem tudom, hová pakoltam el), végigkerekeznék a fasor alatt (amit már rég kivágtak) és elmennék a templomba gyakorolni (ahová már nem lehet). Két gyakorlás között, amíg ülepedik bennem a zene (amit azóta sem hallottam), kiülnék a várfalra (ami még megvan), nekitámaszkodnék a köveknek, rácsodálkoznék a mélykék égre a templom bal sarka felett (ami még mindig olyan megdöbbentően gyönyörű), hallgatnám a csendet (bennem még megvan néha) és elméláznék azon, hogy milyen irgalmatlan is az idő.
Megmutatnám, de már nem lehet. Én sem vagyok. A jobbik részem ott maradt valahol a várfalon, kövek között felhúzott térdekkel üldögélve, arcát-lelkét fürdetve napban, szélben, zenében. Békében-nyugalomban. Egyedül. Örökösen megoszthatatlannal teli. És mégis oly nagyon vágyva arra, amit nem lehet. Az ember mindig utólag döbben rá, hogy mikor volt boldog. És olyankor jön rá végzetesen és menthetetlenül a mehetnék. Felülne a biciklijére...

Hegyen

Délután

Tavasz

Virágom, virágom...

Ha szeretek

Ha azt mondom, szeretlek, akkor tényleg szeretek, nem csak ízlelgetem a szavakat és aztán nem tudok betelni velük és lemondani róluk még akkor sem, amikor már rég nem is tudom, mit jelentenek és miért mondtam ki őket először.